Ha egyszer bepánikoltunk, miért félünk utána hasonló helyzetben is?
Az idegrendszer nem a „valószínűségszámításra”, hanem a túlélésre van hangolva. Ha egyszer egy semleges ingerhez erős ijedtség társul, az agy villámgyorsan megtanulja: veszély. A gond ott kezdődik, hogy ez a tanulás könnyen túllő a célon, és a félelem átterjedhet hasonló, sőt gyengébb ingerekre is. A pszichológiában ezt félelemkondicionálásnak és inger- generalizációnak hívjuk, és pont ez az egyik útja annak, hogyan lesz egyetlen kellemetlen élményből tartós elkerülés, akár fóbia is.
Hozok egy személyes példát, hogy kézzelfoghatóbb legyen a dolog 🙂
Gyerekkoromban egy cserebogár beleakadt a fülem mögött a hajamba. Szegény bogarat alig tudták kiszedni, én meg úgy elkezdtem félni a cserebogaraktól, hogy visítva menekültem tőlük. Aztán egyik nap felrepült mellettem egy katicabogár… Félelmetesen hangzik ugye? 😀 Hát nekem ott és akkor igenis az volt! Már gyerekként is tisztában voltam vele, hogy egyik sem harap, csíp vagy szúr és ha kint akarok lenni a szabadban, akkor bizony meg kell őket szoknom, de nagyon nehezen ment a dolog. Az évek folyamán szépen fokozatosan hozzászoktattam magam ezekhez az állatkákhoz, de még mindig nem a kedvenceim a bogarak bármennyire is szépek vagy békések.
Ez sajnos nem kapcsolható ki pikk- pakk, ez egy folyamat ami vagy teljesen meg tudja szüntetni a félelmet, de lehet hogy csak mérsékelni fogja.
Mit tehetünk ilyenkor?
Először is vizsgáljuk meg, hogy mi magunk mit érzünk a félelem tárgyával kapcsolatban. Ha mi magunk is tartunk tőle, vagy nagyon erős düh/feszültség van bennünk, hogy miért ez a nagy hűhó akkor nagyon nehezen fogunk tudni segíteni a gyerekünknek ennek a leküzdésében. A gyerekek reakciója nagyban függ a mi lelkiállapotunktól. Ha mi feszültek vagyunk, ők is azok, ha nyugodtak vagyunk, könnyebben megnyugszanak. Ebben az esetben mindig érdemes szakember segítségét kérni!
Ha a példánál maradunk és számunkra nincs semmi félelmetes egy katicabogárban, illetve egy cserebogárban, akkor nyugodtan kezdjünk el együtt barátkozni velük. Ilyenkor segíthetnek a mesék, a versek, a dalok. Az, ha lerajzoljuk őket, megnézzük mit is esznek, hogyan élnek! Mondhatni ismerjük meg az ellenséget! Ha már elméletben nincs félelem, jöhet a gyakorlat! Keressünk együtt egy példányt és biztonságos távolságból szemléljük meg együtt. Adjunk neki nevet! Kisgyerekeknél ez igazi ütőkártya! 😀 Szóval a lényeg, hogy lassan fokozatosan és együtt csináljuk ezt végig.
Meddig fog ez tartani?
Erre nincs válasz, van aki pár nap alatt túl van rajta és van aki még 30 év múlva is inkább bemegy ha rajzás van 🙂 A lényeg, hogy ne siettessük a folyamatot és figyeljünk a jelekre. Ha ez a mindennapi életet megnehezíti, vagy tényleg komoly szorongást okoz ne habozzunk segítséget kérni!
Ui.: Kerestem katicás képet, erre mi jön szembe? Egy cserebogár, aki valakinek a kezén pihenget… Hát nem mondom, hogy nem rázkódtam meg egy kicsit 😀
